-Mindent tönkretettél.
-Zayn…
-Hol a nyaklánc?
-Itt, de…-mondtam, mire Zayn kitépte a
kezemből a láncot, és a medált is. Felállt, kirohant, és
otthagyott.-Bocsánat.-suttogtam magam elé. De akkor már beszélhettem a falnak.
~Másnap ~
Három bőrönddel rakott ki apu az ’1D
ház’ előtt. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. De ahhoz képest, hogy
december volt, különösen meleg volt. A bőröndjeim felcipelésében egyedül Harry
segített. Be is rendezkedtem, majd a nappaliba rohantam, és levittem egy nagy
kosárféleséget, megtömve mindenféle földi jóval. Zayn a kanapén üldögélt, a
nyakában Niall, az ölében Louis. Liam a földön ücsörgött, Harry pedig a
karosszékben. A tévét bámulták ezerrel.
-Látom elfoglaltak vaygtok, de megköszönném,
ha szánnátok rám pár percet.
-Hát akkor ne köszönd, mert nem szánunk
rád.-mondta rezzenéstelen arccal Zayn. Erre már elkomolyodtam, és kikapcsoltam
a tévét.
-Tudom elszúrtam pár dolgot. És
sajnálom, már próbálok bocsánatot kérni, de mindannyian úgy néztek rám, mint
aki megölt valakit.
-Megölted! Megölted a
kapcsolatunkat!-szólt rám Zayn.
-Nem öltem meg! Ez a te hibád. Miért hordasz
magadnál olyan cuccokat, amiket titokban akarsz tartani. Nem tudom, hogy került
a nyaklánc a táskámba, de én csak jót akartam, és vissza szerettem volna adni
neked. Nekem semmi közöm a képhez se semmihez. Ez egészben csak közvetítő
szerepem volt. Amúgy meg ember vagyok, és hibázhatok nem? Most itt fogok lakni
nem is tom meddig. Nem akarom, hogy levegőnek nézzetek. Tulajdonképpen a ház a
tietek, de ezt is én intéztem nektek. Még meg sem köszöntétek. Ha máshogy
gondoljátok, és el szeretnétek küldeni, akkor oké. Csak tessék. Nem kötelező
itt lennem, és nem kötelező takarítanom. Megleszek én az utcán is.-hadartam
könnyekkel küszködve, majd kirohantam egy szál pólóban és hosszú farmerben.
Rohantam vissza a házamig. Azonban az ajtó zárva volt, és nálam meg nem volt
kulcs. Ekkor már kiszakadtak a könnyeim. Leültem a lépcsőre és sírtam. A
könnyek meg összemosódtak az esőcseppekkel. De nem bírtam így ülni. Fázni
kezdtem. Elsétáltam a kis szökőkutas terecskére, és közben végiggondoltam
mindent. Ugyanarra jutottam, amit el is mondtam a fiúknak. A kőfalhoz támaszkodtam,
majd az égen hirtelen fehér nyúlvány jelent meg egy pillanatra, majd hangos
zörrenés hallatszott. Nagyon megijedtem. Futni kezdtem. Fogalmam sem volt mi
ez.
Visszarohatnam az ’1D’ házhoz. De nem mentem be. Az utcán álltam, úgy, hogy
a lámpa fénye pont nem esett rám. A kerítésnek dőlve vacogtam a hidegtől, és
remegtem a félelemtől.
-Lex!-látott meg hirtelen Harry, ahogy a
kuka mögött kuporgok. Odaszaladt, és felvett az ölébe. Átkaroltam, és úgy
szorítottam, ahogy csak tudtam. Ekkor éreztem igazán, hogy a lábaim is
leszakadnak. Felvitt a szobámba (a lányszoba, ami már hivatalosan is az enyém).
Még mindig sírtam. Harry hozott egy
törülközőt, majd megtörölte a hajam. A bőröndömből kihalászott pár száraz
ruhadarabot. Ekkor megint nagyot rengett az ég, és én sikítva öleltem át megint
Harryt, akinek kicsúsztak a kezéből a cuccok. Lassan a szemembe nézett, és
megcsókolt. Egyre gyorsabban és hevesebben, én meg már azt sem tudtam, hogy hol
vagyok. Álmodok talán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése