Csak
a sötétséget láttam… aztán képek, jelenetek ugrottak elő, valahonnan mélyről.
Minden, minden emlék előjött. Olyan gyorsan és hirtelen pörgött le előttem
minden. Az egész múltam mielőtt az autó elgázolt. Hallottam a hangokat is.
Ismerős hangokat. Anyuét, a hugomét, a barátaimét, a barátomét, és láttam is
őket. És láttam mindent, ami a suliban és otthon történt. Az egész életem
lepergett előttem. Majd megint a sötétség. Aztán kis szünet után a baleset
utáni emlékek is előugrottak. Minden! A kórházi szoba, Anglia , hogy senkiről,
sem tudtam, hogy ki az… Rengeteg emlék. És tudtam. Mindent tudtam a múltamról
és a jelenről is. Ismét hangokat hallottam, de most nem a fejemből jöttek.
-Elájut!
-Vizet!
Hozzon már valaki vizet!
-Hívjak
orvost?… -és különböző kiálltásokat hallottam. Amikor kinyitottam a szemem,
csak foltokat láttam, amik ide-oda mozogtak. Amikor a látásom kitisztult, egy
seregnyi embert láttam körülöttem. Mindenki kiabált és rám mutogatott. Nem volt
túl kellemes érzés így feküdni a földön.
-Engedjenek
oda! Mindenki menjen hátrébb!-szóltak a mentősök, és az ágyra emeltek, betoltak
a kocsiba, és szirénázva elhajtottak velem.
~1
óra múlva~
A
kórházban feküdtem. Már ideje volt. Olyan régen feküdtem kórházban. Őszintén
hiányzott J
-Szia!-lépett
be halkan a szobába Harry-Jobban vagy?
-Ez
most milyen kérdés?!-nevettem fel-csak elájultam…
-Tudom
de olyan rossz volt a földön heverve látni. Tiszta sápadt voltál. Az orvos mit
mondott?
-Azt,
hogy leesett a vércukrom. Semmi különös.
-És
mi van az emlékeiddel?
-Már
mindenre emlékszem, ami velem történt, az egész életemre. Mivel esés után
bevertem a fejem, hát… hogy is monjam, helyrerázodtak a dolgok. De az orvos azt
is mondta, hogy várhatóak további emlékezetkiesések.
-Vagyis…
-Az
autóbaleset után történtekre lehet, hogy nem fogok majd mindig emlékezni. Így
le kell írnom őket egy füzetbe, arra az időre, ha erre-arra nem emlékeznék.
-De
csak azokat az eseményeket fogod elfelejteni néha, amik azután történtek, hogy
az autó elgázolt?
-Igen…
-És
mikor engednek haza?
-Egy
óra még. És akkor haza kell majd mennem… Magyarországra.
-Hogy
mi? Mármint… Nem maradhatnál itt Angliába? Velem? Velünk?
-Sajnos
nem. De hamar visszajövök… Remélem.
~Másnap,
délben, Magyarországon, a Feri-hegyi reptéren~
-Kicsim!-kiáltott
anya, amikor meglátott a hatalmas bőröndökkel a reptér előtt. Olyan régen nem
láttam már, és ahogy így elnéztem nagyon megviselte a majdnem egy évig tartó
amnéziám. De most mindent tudtam, és nagyon örültem, hogy újra láthattam őket.
-Anya
most már elengedhetsz!-szakítottam meg a pár percig tartó csöndes
ölelkezésünket-Anya, ne sírj, már minden rendben!
-Mondd,
hogy volt ez az egész!
-Emlékszel
még, amikor elütött az autó?
-Ó
az autóbaleset. Már hogyne emlékeznék. Akkor vesztettelek el.
-De
nem teljesen. Csak nem emlékeztem senkire. De tegnap a stúdió előtt kellet
várnunk, mert a rendező késett. Nagyon tűzött a nap, melegem volt, éhes voltam.
És akkor szédülni kezdtem, és elsötétült a világ. Már nem láttam, de éreztem,
és hallottam mindent. Segítségért kiáltottam… aztán nem emlékszem. A fiúk
szerint hátraestem, és bevertem a fejem. Akkor jött elő minden emlék. Csak úgy,
szinte lepergett előttem minden. A doki mondta, hogy lehetnek további
emlékezetkieséseim, de már a baleset utánról, így mindent le kell írnom, hogy
az segítsen visszaemlékezni.
-Akkor
pont jó ajándékot vettem neked-csillant fel anya szeme, és a táskájából
előhúzott egy hatalmas könyvet, selyemborítással. Középen nagy masnival,
felette egy képpel.
-Remélem
tetszik! A borítóra olyan képet tegyél, amin a One directionnel vagy! Arról
biztos minden, mindig eszedbe fog jutni.
-Nagyon
köszönöm!-hatódtam meg. Amint hazaértem, mindent elkezdtem leírni bele. És már
három napja körmölök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése